Sziasztok!

Egy külföldre történő költözés nagyon megváltoztatja egy család életét. Ahogy olvashattátok a Határátkelő oldalon a bejegyzésünket, tipródtunk, gondolkodtunk és mérlegeltünk mielőtt meghoztuk eme döntésünket, hogy kis családunkat nyakunkba véve elindulunk ide Belfastba, Észak-Írország fővárosába. Nem volt könnyű a döntés. Hátrahagyni mindent ami addig a biztonságot jelentette, hátrahagyni szeretteinket, barátainkat, és új életet kezdeni egy idegen országban, ahol minden más. Szeretném leírni a tapasztalatainkat, érzelmeinket, életünk történését ebben a blogban. 

Az egész úgy kezdődött, hogy Balage ( a férjem) megtudta, hogy lehetőség lenne cégen belül mozdulni külföldre. Nagyon megörült neki, mivel ő már évek óta vágyott a kinti életre. Mondták neki, hogy próbáljuk ki, hogy egyáltalán tudnánk e itt élni, ezért kapott egy belfasti üzleti utat, tavaly februárban. Mivel a cég fizette az útját, plusz a szállodai szobát ezért úgy döntöttünk, megyek vele. Leszerveztük anyóst hogy vigyázzon a gyerekekre, s eljöttünk Belfastba 2 hétre, A kutyánkat anyukámra bíztuk, azóta is vele van. Szóval eljöttünk ide, Radisson Blu nevű szállodában szálltunk meg az első héten, a második héten pedig egy magánszálláson voltunk (első AirBnB). Nagyon jól éreztük magunkat ez idő alatt, sok segítségünkre volt egy család, akikkel azelőtt egy facebookos csopiban ismerkedtünk meg. Ők nagyon kedvesek voltak, segítettek a fiúk iskolai beíratásában, megmutatták nagyjából hogy itt mi hogyan van, hol mit találunk, stb... februári itt töltött időm nagy részét velük töltöttem, mert B dolgozott egész nap. Úgy gondolom, jó kis baráti viszony alakult ki. A februári látogatásunk alatt nagyon jól éreztük magunkat, de ez inkább olyan volt ( számomra legalábbis) mint egy nyaralás, v inkább telelés. Minden új volt, gyerekek nélkül voltunk sokat kettesben stb... Aztán végül úgy döntöttünk megpróbáljuk. Haza mentünk, s szólt B a főnökének hogy belevágnánk. S akkor közölték, hogy most nem lehet mozogni egy ideig befagyasztották ezt a lehetőséget. Kb. május környékén már úgy kezdtünk kicsit izgulni hogy hogyan visszük ezt véghez ha azt szeretnénk hogy a fiúk szeptemberben már itt kezdhessék a sulit így Balázs sürgetni kezdte a főnökeit ezen a téren, míg nem jött a nagy sokk, hogy akkor Július végével már kezdhet itt. Cirka másfél hónap alatt lerendeztük az otthoni ügyeket, felmondtuk az albérletünket, ahol 7 évig éltünk. A cuccaink nagy részét anyukámhoz szállíttattuk, volt amit ott hagytunk a lakásban és volt amit elajándékoztunk v eladtunk. A gyerekeket elvittük a mamákhoz míg kifestettünk, s ott maradtunk az üres lakásban ketten kb. egy hétre amíg kitakarítottuk, festettünk stb. hogy tisztán adjuk vissza a főbérlőinknek akiknek ezúton is szeretnénk köszönetet mondani. Nagyon aranyosak voltak mindvégig a 7 év alatt. Azt az érzést nem tudom leírni amikor ott vagy az üres lakásban s minden fal egy-egy emlékről mesél. Szülinapok, gyermekáldás, sírás, boldogság, veszekedés, ölelés, játék, karácsonyok, betegségek, jóéjtpuszik...és még sorolhatnám. Mikor átadtuk a kulcsokat potyogtak a könnyeim. Még egyszer utoljára végigmentem a lakáson s lejátszódott előttem minden ami hét év alatt ott történt velünk. Volt búcsú buli is, hát...jól sikerült, voltak barátok, és mindenkitől búcsút vehettünk. Ezután én elköltöztem a gyerekekkel anyukámhoz a maradék egy hónapra. Ekkor már Balázs kint volt, s azon dolgozott h szeptemberig albit találjon, plusz elrendezze az iskolát, hogy mi nyugodtan érkezhessünk meg. A fent említett családnál lakott egy hónapig, felajánlották neki ezt a segítséget, amiért nagyon hálásak vagyunk. Elérkezett a nagy nap, szeptember 5.-e. Ez egy következő bejegyzés lesz, de addig leírhatom hogy nyáron anyukámnál kihasználtuk a jó időt, meleget, medencézést, strandot, fagyizást mert felvilágosítottak minket hogy bizony itt nem lesz olyan nyár amilyet mi megszoktunk otthon. A fiúk sokat kutyáztak, bicóztak, játszóztunk, élveztük a nyarat.